Csodaszép

Egy ideje együtt dolgozunk. Bizalma megtisztelő számomra.
Őszinte megnyilvánulásai meghatnak. Mélységesen együttérzek vele.

A mostani történet nem tűnik "veszélyesnek". Nehézkesen meséli, kicsit restelli önmagát. Miközben bölcs, tudása nagy és az a feladata, hogy ezt a tudását átadja. Amikor ebben a helyzetben van, minden rendben van.

De utána! Úgy érzi, megkukul. Mit mondjon?

Óra után felszabadult, csevegős a csapat... harsányan nevetnek. Ám ő mégis úgy érzi, nem tudja, mit és hogyan mondjon? Nem tud hozzájuk kapcsolódni. Legszívesebben csendben elosonna. Csak ne kelljen ilyenkor jópofiznia!

Azt mondja: - "Menekülő frász" van rajtam. Legszívesebben pánikszerűen bevágná magát az autóba és elhajtana.

Így fogalmaz: azt érzi, úgy véli, hülyének, bénának, ostobának tartják. Felesleges vagyok! Nem vagyok jó! S a feszültség, amit ezzel kapcsolatban érez, bizony a testében is megjelenik. Gyomortájékon szorítja a félelem.
S most végre, itt ki tudja mondani: az elutasítástól való félelem munkál benne.

Tart attól, hogy majd kinevetik, elutasítják, ne adj'Isten megszégyenül előttük.

Mikor a jelen fájdalmas tapasztalásait kioldjuk, megkönnyebbül. A teste már jobban érzi magát.

Ezután felbukkan egy gyerekkori emlék. Unokahúga született és látogatásra őt is magukkal viszik.

Elcsodálkozik, amikor arra bíztatják, nyugodtan menjen oda és vegye fel a csecsemőt. Ezt tényleg lehet, szabad? Megbíznak benne, hogy nem elejti majd?

Bizonytalankodik. Szinte el se hiszi, hogy ezt szabad neki és erre noszogatják is!

S amikor tétova, lassú, nem is mer mozdulni, egyszerűen csak kijelentik:
- Ne legyél már olyan mamlasz! -
És bizony mi is, hányszor hallunk, hallottunk ilyen mondatot. Bíztató, támogató, erősítő gondolatok helyett - a negatív, lehúzó mondat érkezik, kritikával telten. S marad benne azóta  bőrébe égett bélyegként.

Oly erős a fájdalom, hogy a gyomra is beleremeg. Hisz nem először hall ilyen kritikus, becsmérlő mondatot.

Szerencsére az erős érzelem gyorsan, elsőre adja magát s hamar lecsökken. Érzelmei enyhülnek, értéke hamar alászáll. Teste megnyugszik. Már nyugodtan lélegzik!

És aztán amikor visszatérünk a kiinduló konfliktushoz... - Atyaég, ez a sok ember, hogy tudnak ennyit beszélni? - De tépelődése, a bizonytalanság érzése hamar lecsökken. S annak értéke, ahogy elsőre ítélte, - az oldásnak hála, - már gyorsan halad lefelé a skálán...

Tanácstalanság

Aztán itt van egy másik történet, anyukájával. 13-14 éves lehet. Anyukájával érkeznek, annak testvéréhez és édesanyjához, azaz az ő nagymamájával vannak most együtt.

Édesanyja egészen másnak, szép, alkalmazkodó kislánynak várta. S hogy önálló, csendes lányként létezik, anyja folyton kifejezi elégedetlenségét. Folyton csak bántja!

Most is... mivel nem szól  semmit, (óh, ha tudná, hogy már mennyi kritika érte, folyton ilyeneket hall, sosem elégedett vele, csak szidja őt... nincs egy jó szava se hozzá... hát persze, hogy inkább hallgat, nem mer szinte sehogysem megnyilatkozni,) anyja a többieknek veti oda, mintegy jellemzésként: - Ida a kis csöndeske, nem szól semmit!

Jajj, ha tudná, hányadik tőrt döfi lánya szívébe?!

Ezt kellett egész eddigi életében hallgatnia!

Fájdalom

Fájdalmában legszívesebben elsüllyedne. Hogy nem lehet, hogy nem látja, érzi anyja, micsoda késeket merít meg minden alkalommal lánya szívében?!

Kioldjuk az esemény éles, szívszaggató fájdalmát. Enyhül a bánat, már a seb sem olyan fájó.

S ekkor ebben a csoda univerzumban - magához öleli önnönmaga fiatal lényét. S a lány érzi, nincs egyedül, Szeretve, elfogadva van. Már begyógyulnak a sebek. Kiegyenesedve indul útjára. S ő vele van. Gyengéden vállát, háta szíve tájékát érinti finoman, így ott van vele, segíti, kíséri. Minden egyes lépténél ott van neki. Támasza, erősítő énjeként követi.

S a lány érzi ezt. Már nincs többé egyedül. Van kitől érzi a figyelmet, szeretetet, teljes elfogadást. Így növeszti fel gyermek önmagát. Jut el a mába vele. S fogadja testébe lélektársát. Így lesz a kettőből egy. Örök egységbe forrva, fájdalmát begyógyítva, lelkét kisimítva - új életre indul immár.

S értelmét veszti az "Örök bújkáló vagyok" kijelentés!

Arca kisímult. Légzése nyugodt. Izmai kilazultak. Minden fájdalom elmúlt.

Örömmel érzékeli, hogy valami új született. Megfogalmazni se tudja, hogy most ez benne, vagy körülötte van... de bizony jó érzés zsibong minden egyes sejtjében!

Áldás, hála, köszönet, hogy ezt így ki- és megoldotta!

Álhatatosság

Amiről írtam, az maga az Erőmerítő oldás.

Újként a Változásgenerátor nevet kapta - hiszen annyira gyorsan és alaposan változtat meg mindent!

Amiből kiindulunk, az mindig a jelen kor, élet egy kellemetlen szituációja vagy testi tünete az apropó. Semmi mást nem kell hozzá tenni, mint a legerősebb negatív érzelmet leírni, időpontját behatárolni. S már el is engedhetjük, kioldhatjuk. Ennyi az egész.

És a csoda ebben az, hogy ahogy te adod magad és hajlandó vagy ránézni, foglalkozni vele. Adod a figyelmedet, elemzésedet, kapcsolódásodat ehhez - ez pont elég arra, hogy el is tudd utána engedni. És erre az univerzum olyan választ ad, amire nem gondoltál, nem is számítottál. És mindenképpen eredményes, pozitív változás következik utána. Sőt, sokszor nem egy, hanem több is. Csak: ne várd! Így biztosan megkapod!

Ez maga a csoda és a szép benne igazán az, hogy mindezt önmagadról, önmagadért teszed, felszabadítva a fájdalom kötelékéből magadat és te kapod utána a csodaszép ajándékokat!

Áldás, hála, köszönet, hogy ennek részese, támogatója lehetek! _/\_